HA KEDVELED AFRIKÁT ÉS A KALANDOKAT

HOGYAN ÉPÍTSÜNK CÉGET AFRIKÁBAN?

Részlet a könyvből:

„– Látod? Egy majom. A helyiek babuinnak mondják, mi pedig páviánnak ismerjük – világított a hatalmas hím állatra, mely unottan nézett a fénybe, miközben egy ásítással megmutatta jó pár centiméteres szemfogait.

– Nem is fél – nézett rá megkönnyebbülve Éva.

– Nincs rá oka, itt nem bántja senki. Mindazonáltal veszélyes ellenfél, és ha segítséget hív, akár húsz ilyen is hamar előkerülhet. Jaj annak, aki egy ilyen horda karmai közé kerül. Soha ne abajgasd őket, kérlek.

– Abajgassa a rosseb, menjünk is innen – súgta a nő halálosan megrémülve. – Minek jöttünk ki a táborból?

– Nézz fel az égre.

Éva felnézett, és azonnal értette a férfi szándékát. Tudta, hogy szereti a csillagos égboltot bámulni, és gyönyörködni a Tejút csodálatos világában. Álmában sem gondolta volna, hogy itt, a déli féltekén, távol minden mesterséges fényszennyezéstől ennyire intenzív lesz a látvány. A csillagok ezrei szinte eltakarták az éjszaka sötétjét, és ragyogtak, felvillantak, vagy csak álltak méltóságteljesen a helyükön erősebb vagy halványabb fényükkel beragyogva az eget. Éva szó szerint eltátotta a száját, és szólni sem tudott a megdöbbentő látványosságtól.

– Ez hihetetlen – karolt férjébe. – Ennyi csillagot még soha nem láttam.

– Igen, itt sokkal több van, mint otthon, és a fényviszonyok is jobbak – mosolygott Roland, miközben gyönyörködött felesége ég felé forduló arcában, selymes sima bőrében, amin a holdfény ezüstösen játszott bájos árnyakat rajzolva Éva formás homlokára és pofijára. – Tudod, sok-sok éjszakán át figyeltem őket, amikor ilyen és hasonló elhagyott helyeken voltam őrségben, vagy a bevetésekre várva. Ha a hold feljebb jön, annyira világos lesz, hogy akár futni is tudnál, mert pontosan látnád, hova lépsz. Pedig nincs is telihold, csak dagad egyelőre.”

---

„A szavanna friss arcát mutatta ebben az időszakában. A fű zöld, a föld vízben gazdag mindenfelé. Tény, hogy a nemzeti park élővilága annyira dús, hogy az már elérte a park eltarthatósági határát. Mindenfelé állatok legelésztek, ami egyszerűen elképesztővé varázsolta a tájat. A terepjáró biztonságban volt, semmiféle ragadozó nem fenyegette a nyomolvasó gyerekeket. 

– Gyerünk vissza, lassan készen van az ebéd – szólt a szafarivezető, és a család lassacskán visszakászálódott az autóba. 

Újra felálltak és a megemelt tető alatt ugyanolyan lelkesedéssel figyelték a felbukkanó állatokat, mint egész úton idáig. Egy nagyobb facsoporton keresztül vitt az út vissza a kemping felé. A csapás egy gázlón vezetett keresztül, ami nem okozott gondot a négykerék-meghajtású terepjárónak. Az autó hirtelen megállt pontosan a patak gázlójának közepén, és Rafael balra mutatott, majd szólt.

– Vízilovak.

– Hol?

– A kanyarban.

Valóban, a patak vagy ötven méterre tőlük balra kiszélesedett, és a kanyarulatban két bika hangos szuszogással, morgással veszekedett. Igaz, csak a hátuk és félelmetes fejük látszott, de a hangjuk így is lenyűgözővé tette őket. A közelebb lévő úgy tűnt, sikerrel zavarja távolabb társát, aki feleselt ugyan, de azért szorgalmasan tolatott hátra a jó méteres vízben, hogy elkerülje ellenfele éles agyarait. A vízilovaknál ezek a csaták gyakran végződtek komolyabb sérülésekkel, sőt akár az egyik állat pusztulásával is. Most azonban nem volt kilátásban komolyabb háború, mert a kisebb hím határozottan kerülte a tényleges összecsapást. Talán csak a nagyobb bika tűréshatárait próbálgatta. Ez utóbbi azért bőszen forgatta a farkát, aminek segítségével szétpermetezte a vízben székletét, hogy ezzel is mutassa jogát a területre.

– Milyen véletlen, hogy pont akkor kezdtek balhézni, amikor ideértünk – évődött Éva Rafaellel. – Na, mutasd meg kérlek, hogy hol van a művíziló távirányítója – mosolygott, mire az öreg jókedvűen legyintve indította újra a motort.

A táborban Vicent, a szakács már kész ebéddel várta őket. A kempingasztalok az étkezőnek kialakított szalmafedeles drótkerítésfallal épített épületben felállítva, megterítve várták a vendégeket. Más csoportok is ugyanitt kapták a saját szakácsuktól az ebédjüket, így Rolandékon kívül még két öt-hat fős csoport is tartózkodott a helyiségben vidáman beszélgetve. Tapasztalatból tudták már, miért nem fogyaszthatják el ebédjüket a szabadban lévő faasztalok egyikénél. Ugyanis a majmok és némely ragadozó madárfaj egyszerűen odamenne az asztalhoz, és elragadná az emberek ennivalóját. Ez egy madár esetében a magasból való hirtelen lecsapás kereteiben valósulna meg, ami kis odafigyeléssel elhárítható, de mindenképpen kényelmetlenné tenné az ebédet a folyamatos felfelé kémlelés. Nem beszélve arról, hogy egy esetleges támadás akár sérüléssel is járhatna, ami komoly problémát okozhatna, lévén a madár karma nem éppen steril ezen a vidéken. Az idefelé vezető úton az egyik pihenőnél a Ngorongoro peremén éppen egy ilyen szemtelen szárnyas ragadozó rabolta el Éva csirkecombját a kezéből, evés közben. Félelmetes és vicces volt egyszerre, de akkor az ebéd félbe is szakadt. Pánikszerűen mentették a maradék élelmüket a terepjáró jelentette biztonságba, majd nevetgélve emlegették a történteket. A majmok már komolyabb gondot is okozhatnának, mert elegendő egyetlen erőteljes fellépés az ember részéről, hogy elzavarja az állatot, mire azonnal a többiek haragját zúdítaná magára, ami közvetlen életveszélyt is jelenthetne. Ezek a páviánok ugyanis hatalmas szemfogakkal rendelkeznek, és a nagyobbak akár egyméteresek is lehetnek. Még egyetlen ilyen állat is komoly veszélyforrás, nem egy egész csapat hirtelen támadása. Így aztán az ajtóval ellátott étkezőben fogyasztották el ebédjüket a turisták, a lehető legnagyobb biztonságban. Négy nap szafari után már szinte fel sem tűnt senkinek, hogy az egyik gerendán egy nagyobb patkány falatozott éppen a legnagyobb lelki nyugalommal. 

– Otthon ezért bezáratnánk a helyet – mutatott Éva az állatra."

…..

Olvasói vélemények

„Míg olvastam a regényt nem voltam itthon. A Swinger Safari elvitt engem egy nagyon izgalmas utazásra, olyan helyekre amelyekről csak álmodozni tudok. Az orromban éreztem Afrika forró porának illatát, és arcomon a Balti tenger metsző szelének haragját.. Fantasztikus élmény volt, főként, hogy ezeken az egzotikus helyeken még elképesztő kalandokba is keveredtem, és némi erotika is fűszerezte az utazást. Ahogy végeztem, újra kezdtem olvasni."

„Úgy éreztem valóban a helyszínen járok, és az események velem történnek meg. A látvány, az érzések, és illatok, mind mind átjöttek a regényből.”